MAGYAR PSZICHOANALITIKUSOK PÁRIZSBAN III.
Füzesséry Éva
LACAN... EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT*
Éveken át sokrétû és közeli szál fûzött Jacques Lacanhoz: egyrészt a rendkívüli analitikushoz, másrészt mint az általa alapított Párizsi Freudi Iskolának tagja, s ugyanakkor hû hallgatója a Panthéon téren lévõ jogi egyetemen tartott szemináriumának.
Sokat köszönhetek Lacannak, azt is, hogy általa megismerhettem Hermann Imrét 1975-ben.
Ha csak ezt a nevet említem meg a magyar pszichoanalitikus mozgalomból – közismert, hogy e mozgalom milyen világhírnévre tett szert – , egyrészt a külföldre távozott analitikusok által, másrészt a Magyarországon továbbmûködõ analitikusokon, s azoknak, a mai követõin keresztül.
Engedje meg a kedves olvasó, hogy Lacanra való visszaemlékezésemet egy zseniális argentin filozófus szavaival vezessem be. Macedonio Fernándezrõl van szó, Borges mesterérõl, akinek olvasása ugyanolyan csodálattal töltött el, mint idõnként Lacan stílusa.
Hogy fedeztem fel Macedoniót?
Egy napsütéses tavaszi napon, a Luxembourg kertben ülve a „Lacan és az Apa neve” címû cikken dolgoztam. A kertbõl kijövet szembetaláltam magam Macedonio õsz bölcsként megörökített portréjával a bejárattal szemben lévõ könyvesbolt kirakatában. Rögtön fölismertem az elõzõ napi Le Monde-ban megjelent portré alapján. Bementem érdeklõdni, volna-e a most megjelent könyvébõl egy példány. Volt. Csodáltam, hogy ilyen remek régi könyvesboltra bukkantam, amely elõtt egyébként az évek folyamán gyakran elmentem, s azt is, hogy a könyvkiadást ilyen pontos figyelemmel kísérik. Elbúcsúzva, miután kiléptem az utcára, fölnéztem, hogy elolvassam az üzlet nevét: José Corti! Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy magánál a könyv kiadójánál szereztem be „Az Újonnan jött papírjai és a Semmi folytatása” címû mûvet (1).
Ez az esemény utólag kitûnõ bevezetõnek bizonyult Macedonio könyvéhez. Ugyanakkor remekül illusztrálta azt, amit Lacan Freud nyomán oly nyomatékosan hangsúlyozott a „megosztott alany” mûködési módját illetõen: a tudatos én, miközben azt hiszi, hogy tudása birtokában fölmér egy helyzetet, éppen azt nem tudja, hogy eközben milyen keretben gondolkodik, s ez természetesen csak utólag derül ki.
„Az Újonnan jött papírjai”-ból megtudhatjuk, hogy amikor Macedonio írni akart valakirõl, azt állította: lehetetlenség, hogy lehessen még valamit nem tudni a szerzõrõl, s nem fogadja el, hogy bárki más túlszárnyalja õt a szerzõvel kapcsolatos tudatlanságában, meg abban a gyorsaságban, amellyel ezt a tudatlanságát igyekszik közzétenni. Talán ezért volt nekem is oly nehéz a Thalassa szerkesztõjének szorgalmazására még lassabban reagálni, s hozzáfogni e cikk megírásához. Nekiültem e nehéz feladatnak, holott sokáig azon gondolkoztam, megfogadjam-e Macedonio Fernández tanácsát, amennyiben ma semmit nem szabad elkezdeni, „mert a jövõ tele van kész dolgokkal, amelyek annyival kívánatosabbak, s már most egészen közel vannak annyi Múlt után.”
Ami pedig az olvasókat illeti, akiknek e sorokat ajánlom, eltûnõdhetünk-e a filozófussal: vajon olyan sokan nem olvassák-e majd el, hogy ha még egy lenne, aki nem olvasná el, már nem találna helyet közöttük. Vagy netán olyan nagy lesz az olvasóközönség, hogy még azok is benne lesznek, akik nem olvasták el? S ha az összes olvasóm között volna egy olyan, aki nem olvasta el, s úgy találná, hogy Lacanra való visszaemlékezésem hangneme nem elég komoly, akkor kérem vegye figyelembe Macedoniónak a stílusról alkotott véleményét: „Amikor a komoly az ünnepélyességgel jár együtt, akkor a komoly nem megy. Ami tõlem jön, az nem válik ünnepélyessé, mert nem steril: most végre megkapják a Semmit.” Így közli, hogy õ már meggyászolta az én méltóságát dicsõítõ tudálékos racionális pátoszt. Miért is steril ez? Talán azért, mert a nárcizmusban való megrekedtség elvágja a vágyhoz vezetõ utat, márpedig a vágyban rejlik minden kreativitás forrása. Legalábbis így határozza meg Freud a szublimálást: egy inger elfojtás nélküli kielégítése, amelyik ugyanakkor céljához képest gátolva van. Tehát, amikor Macedonio a „semmirõl” beszél, nem egy nihilbe szeretné olvasóit bevezetni, hanem továbbadni a hiányt, mint vágyat, amely az olvasót is megtermékenyítheti. Ez Lacan szerint a legtöbb, amit az analitikus is továbbadhat a páciensének, hogy ez utóbbi annak a helyén saját tudattalanját tudja megszólaltatni.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ottan kell majd megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.” Ebbõl a költõi-népi bölcsességbõl még azt is megtudhatjuk, milyen ára van odáig eljutni.
Mi jellemzõ erre a stílusra? Ugyanaz, ami a pszichoanalitikus diskurzus sajátosságát is megalapozza: mindenekelõtt egy különleges kapcsolat ahhoz a tudáshoz, amely a tudattalan alany lényegét képezi, s amelyrõl Freud óta tudjuk, hogy rejtett maga az alany számára is (az álom rejtélyei csak a szabad gondolattársítás bonyodalmas kacskaringóin keresztül fejthetõk meg), kívülrõl, mások szavain keresztül közvetítve, a racionális tudást áttörve ébredhetünk tudatára.
Macedonio, filozófus létére mesterien képviselte ezt a stílust, mûvét olvasva ugyanazon oknál fogva nevetünk, mint egy viccen vagy egy elvétésen: abban, amit a Másik helyérõl kimond valaki, felismerhetjük saját tudattalan által fogva tartott vágyunkat. A tudattalan alanyhoz való fordulás volt jellemzõ Lacan stílusára is. Éberen vigyázott arra szemináriumain, hogy a hallgató énje lehetõleg elveszítse a megértés evidenciájának útját, s éppen akkor, amikor a hallgató ebbe beleszédült, akkor hozta elõ mondanivalójának lényegét. Hogyan jutottak el Lacan szavai a mintegy révületbe került hallgatóhoz? A legjobb esetben az így megtett úton megnyílt tudattalanja és magáénak tekinthetett valamit a hallottakból, racionális szolgai ismétlés helyett.
A következõ megállapítás Lacan stílusára is érvényes:
„Az a képesség, mely a hallgatót felébreszti, csodálkozásba ejti, vagyis a képesség, ami elfelejteti vele azt, amit már tudott, hogy bevezesse valamibe, amit még nem tudott. Ezen a módon a hallgató egy tudatlansági ponton találja magát, amely akaratlanul benne lappangott, s amellyel hirtelen szembesül, nem a szégyenben, hanem egy örömujjongásban” (2).
Ehhez természetesen hozzá kell tennünk, hogy ez a legjobb esetben történik így, amikor az alany már nem a felettes én törvényének súlya alatt sínylõdik, hanem a szimbolikus törvény égisze alatt lép életbe a hallott szavak nyomán. Valóban, a szimbolikus törvény a freudi soll Ich werden, a beszéden keresztül való metamorfózis feladatát állítja elénk. A felettes én törvénye viszont arra késztet, hogy megtagadjuk magunkba a megszólalás lehetõségének útját. (Alain Didier-Weill „A törvény három ideje” (3) címû könyvében klinikai példákon keresztül meggyõzõen érzékelteti a felettes én három parancsoló fázisát, amely lehetetlenné teszi, vagy erõsen gátolja az egyén tudomást vevõ képességét és válaszolási lehetõségét, vagy a beszéd melletti további kitartását. Az archaikus felettes én lesújtó objektiválására: „te csak ez vagy!”, az „egy szót se!” parancs bénítja le az alanyt; a második felettes énre a sziderációt okozó cenzúra jellemzõ: „meg szeretnél szólalni, de ne erõsködj!”; a harmadik felettes én pedig, amikor az alany már megszólalt, a „ki mersz-e tartani a szavad mellett?” megfélemlítéssel operál.
Ami pedig Lacan tanításának stílusát illeti az átadandó tudás tartalmára nézve, Jean-Guy Godin könyvébõl szeretnék idézni, amelyet Lacannal folytatott analízisérõl írt (4):
„Emblematikus szivarjaihoz hasonlóan kanyargós mondatain keresztül, amelyek követték a választott téma keménységét, ami fõleg elõtûnt, az nem annyira a nehezen megragadható igazság volt, hanem inkább ehhez a képtelen igazsághoz való viszony. A stílusa tanúskodott errõl. Újra bejárta kereséseink útjait, tükrözte a szívósságát, kitartását, s vágyát, hogy elkapjon egy csücsköt ebbõl az igazságból, s átváltoztathassa átadható tudássá – még ha ez az átadási módszer nem is felelt meg az egyetemi modellnek – , s hogy megközelítsen egy élõ valóságot ez igazság mélyén.”
Az említett Luxembourg kertrõl és diákéveimrõl eszembe jut, hogyan is hallottam elõször Jacques Lacanról. Még diák voltam a Sorbonne-on, amikor az egyik tanév végén, a gyermek-pszichopatológiát tanító szigorú orvosnõ és egyben pszichoanalitikus az elsõ ortodox körbõl – ahonnan, utólag tudtam meg, Lacan is kitört – , a pszichoanalízisrõl beszélve hirtelen rendkívül indulatos hangnemet ütött meg egy bizonyos Jacques Lacant említve. A lehetõ legrosszabbakat mondta el róla, többek között azt, hogy ez az ember azt állítja: nem találhatjuk meg azt, ami a vágyunkat kielégítené, amitõl igazán boldogok lehetnénk, mert ez az objektum szerinte örökre elveszett. S hozzátette: ez nem lehet igaz, mert az analízis által igenis megtalálhatjuk azt.
Be kell vallanom, hogy az egész évi tanításából erre az egyetlen dologra emlékszem: Lacan-ellenes kirohanására. Ezért viszont nagyon hálás vagyok neki utólag – még ha egyébként nem is szerettük õt – , hogy felhívta figyelmemet Lacanra.
Ha most elgondolkozom, mi is volt az, ami oly mély nyomot hagyott bennem e doktornõ szavaiban az általam ismeretlen Lacant illetõen, hogy néhány év elteltével végül is éppen nála kössek ki, akkor a következõket mondhatom el:
Szavai olyan diáklányt értek el személyemben, akinek családját a háború és az azt követõ idõk tragikusan sújtottak. Családunk fája gyökerestül lett kidöntve, mindenünket, ami az életet addig jelentette, elveszítettük, sõt a léthez való jogot is, s ezenkívül a reményt is, hogy ez valaha is megváltozzon. Ugyanakkor a társadalom kapui bezárultak elõttünk, bármilyen erényei voltak is addig elõdeinknek, családtagjainknak a társadalom szempontjából.
Mindennek következtében azt vehettem ki a doktornõ szavaiból, hogy van valahol egy ember, aki azt tanítja: nemcsak én nem találhatom meg mindazt újra, amirõl úgy éreztem, az emberi léthez való kapcsolódásomban akadályozott. Mindenki számára létezik valami visszahozhatatlan, bármilyen különbségek legyenek is a sorsok között. Ez a perspektíva megnyitotta elõttem a reményt, hogy a veszteségek által okozott kizártságom közös emberi sorssá változhasson át egyszer, attól függõen, hogy milyen értelmet tudok majd adni a múltnak, ha képes vagyok megtenni az utat odáig.
Föltételezem, hogy annak idején ez foghatott meg akkor a Sorbonne freskókkal díszített nagy amfiteátrumában. Természetesen messze voltam attól, hogy ezeket a veszteségeket el tudjam fogadni, többek között családunk szétszóródottságát, a haza elvesztését, ez a haza már otthon elárult és kivetett magából.
Madártávlatból visszapillantva, vizsgáljuk most meg, az azóta megtett útról, miért is állította Lacan, hogy vágyunk áhított objektuma, csak elveszett lehet, s hogy a Szuverén Jó, ami azt teljesen kielégítené, nem létezik?
Ha visszatérünk Freudhoz – márpedig Lacan erre szólította fel az analitikusokat, akik mintha el akarták volna felejteni Freud tanításának lényegét – ez az objektum nem biológiai objektum, mivel a pszichikumban az már csak mint reprezentáció szerepel. Amikor például a csecsemõ elõször észleli az anyai emlõt, emlékeztet rá Robert Georgin (5), a szexuális inger a szájhoz kötõdik, s az anyai mell a szájat erogén zónává változtatja át. Ezután megpróbálja felidézni ezt az élményt az anyához kötõdõ reprezentáció segítségével: a reprezentáció az elsõ észlelés helyébe jelenik meg. Egy biológiai tárgy észlelését a tudatba lépõ reprezentációtól egy áthághatatlan akadály választja el: a tudattalan. Ez a reprezentáció ára. Freud nyomán Lacan úgy határozta meg a tudattalant, mint azt az árat, amit az ember a szimbolikus funkciónak fizet.
Azaz nincs beszéd eredeti elfojtás nélkül, anélkül, hogy a mitikus objektum elveszetté ne válna. Késõbb csak különbözõ reprezentációk formájában bukkanhat fel, és csakis mint része az elveszett egésznek, amelyben majd az alany elveszett létét keresi.
Lacan egyébként egy egész éves szemináriumot szentelt az objektum mint „Szuverén Jó” tárgyalására „A pszichoanalízis etikája” címmel (6). Ebbõl merített inspirációt Philippe Julien legutóbbi könyvében (7), amelyben megjegyzi: igazán akkor mérhetjük fel Freud felfedezését, ha visszahelyezzük történelmi keretébe. A tradicionális etikák huszadik századbeli európai, planetáris megrendülését, majd összeomlását említi meg. Ezzel párhuzamosan az ókori Szuverén Jó – legyen az platóni, arisztotelészi, sztoikus vagy epikuroszi – doktrínájának a pszichoanalízis által történt megkérdõjelezésérõl beszél, noha ez az elmélet sokáig tovább élt a vallás és a filozófia területén. Holott a görög tragédiák már az ókorban is kétségbe vonták a Szuverén Jó doktrínáját. Feljajdulásuk abból a hasadásból kiáltott föl az istenek felé, amely az erény és a boldogság között tátong. (Gondoljunk csak Antigonéra, akinek példáját Lacan hosszan szemlélteti e szemináriumban.)
Valóban, semmiféle elõre betervezett jó nincs beprogramozva sem a természetben, sem az emberi pszichikumban, állapítja meg a 73 éves Freud, elgondolkodva az emberiség jövõjén A rossz közérzet a kultúrában (8) címû mûvében. Philippe Julien felhívja a figyelmet arra, hogy Freud mennyire megdöbbent a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” elõírásán, amely szerinte nem megvalósítható. Hiszen ez tükörviszony lenne, írta Freud, sõt hozzátette, hogy az embert eredetileg az vezérli tudattalanul, hogy milyen élvezetet húzhat a másikból, akár a másik szenvedése árán is. Julien szintén idézi „A pszichoanalízis etikájá”-ból azt a krisztusi parabolát, amellyel Lacan a ókori pogány Szuverén Jóra alapozott vallási etikák felborulását jelzi: „Íme egy ember közeledett Krisztushoz, s megkérdezte: »Mester mi jót kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?«. Õ azt válaszolta: »Miért kérdezel arról ami jó? Egyetlen egy a jó. De ha az életbe akarsz lépni, fogadd meg a parancsolatokat.«” Ne tedd ezt, ne tedd azt!… felszólítással. Szóval a Törvénynek elégnek kell lenni, ami a parancsolatokat kimondja, bármiféle jó csak a törvény betartásából származhat, állapítja meg Philippe Julien. A pszichoanalízis nem igazolja tehát az ókori Szuverén Jó doktrínáját, ha elfogadjuk, hogy a freudi tudattalan az a szimbolikus elválasztó törvény által létrejött hasadás, amely mindenfajta boldog eggyé válást lehetetlenné tesz. Lacan ezt úgy fejezte ki az „Encore” (9) címû szemináriumában, hogy „il n'y a pas de rapport sexuel”, „nincs szexuális eggyé válás”, s a szexuális aktus is csak mint „elhibázás” létezik, mondja, az eggyé válás elhibázása. Ez érthetõ, ha belegondolunk abba, ami a szexuális kapcsolat igazi tétje: a szeretett partner képmása mögött rejlõ élettelen, metonímiás „a” objektum (object petite a), a vágy okozója (a részlettárgyak, a lacani „a” objektumok: emlõ, hang, fécesz, tekintet és a semmi, pl. az anorexia esetében), amely az eredeti elfojtás után az „egészbõl” visszamaradt a reprezentációkban. A platóni „agalma”, melynek ismerete megengedte Szókratésznek a Lakomában, hogy kijelentse Alkibiádész szerelmi kitörésére: „én semmi nem vagyok” (10); azaz minden látszat ellenére, nem én vagyok fontos számodra, hanem az általad személyemben vélt kincs, amit vágyadnak szeretnél alárendelni. Nincs-e ez így bármiféle szerelemben? Nem mindenkinek kell azonban Szókratész példáját követni, s fél lábon szoborként állva meditálni, ha a vágyó állapotba kerül.
Anélkül, hogy sejtettem volna, mindennek a tudásnak elsajátítására indultam el annak idején Lacan tanítása felé, tanárnõm eltanácsoló szavai ellenére. Ehhez persze az is kellett, hogy késõbb mások, lacanista kollegáim, mint például Guy Sizaret, elsõ munkahelyemen beszéljenek róla és mûveirõl.
Abban az idõben, amikor Lacant megismertem, már jártam szemináriumára. Ugyanakkor részt vettem a Szent Anna kórházban egy relaxációs terápiára való kiképzésben, amely a pszichoanalízis elméletére alapozta technikáját: az áttétel keretében való testi átélés analízisébõl indult ki, majd szabad gondolattársításra adott alkalmat. (Ajuriaguerra és Lemaire nevéhez fûzõdõ technika.) Eközben már elkezdtem elsõ analízisemet is. Az egyik páciensemet, egy asszonyt, a kórház agysebészetérõl küldték, mivel kezdeti agydaganat gyanús gócot fedeztek fel nála, továbbfejlõdési kockázattal. A páciens szimptómáira idõnkénti tudatvesztés és fiktív „konkrét zene” zöreje volt jellemzõ.
A nagyszerû neurológusa úgy gondolta, a beteg pszichológiai problémáiból is kiindulva, hogy egy analitikus kapcsolatra épített relaxációs terápia segíthetne rajta, s tán a betegség nem fejlõdik tovább, s elkerülhetõ lesz az operáció. Egy idõ múlva a páciens valóban jobban lett, nem kellett megoperálni, s a relaxációt pszichoanalízissel folytatta nálam. Fiatal voltam, az eset pedig elég súlyos volt, ugyanakkor a megkezdett analízisemet nem tudtam folytatni azzal, akivel elkezdtem. Arra gondoltam, beszélnem kéne a páciensrõl egy tapasztalt analitikussal. Akkor már két éve dolgoztam is, s sokat hallottam Lacanról. Odáig merészkedtem, hogy elhatároztam, elmegyek hozzá, s megkérem: õ ajánljon az iskoláján belül egy analitikust. Gondoltam, majd késõbb fogok keresni egy másik analitikust saját magam számára. Arról természetesen nem is álmodtam 72-ben, hogy Jacques Lacantól személyesen kérjek bármit. Egyrészt, mert tudtam, hogy már sokakat visszautasított, másrészt túl nagy embernek tartottam, s amint hallottam, túlzottan drága is, amit a kezdõ kis fizetésembõl soha nem tudtam volna megfizetni.
Egy szép napon szívszorongva felhívtam õt telefonon, s mondtam, hogy szeretnék vele találkozni. Megkérdezte, miért. Terveimrõl szeretnék beszélni, válaszoltam. Erre kaptam egy idõpontot. Amikor becsöngettem a St. Germain-des-Près negyedében lévõ, a Lille utca 5. szám alatti ház magasföldszintjén lévõ lakása ajtaján, Gloria nyitotta ki az ajtót: a spanyol titkárnõ, aki szemináriumaira is elkísérte, s görbe szivarjait is hordozta magával. Az elõszobából beléptem egy kis zöld hangulatú szalonba, ahol már többen várakoztak, s ahonnan Gloria „konyha-irodája” nyílt. Mikor Lacan megjelent egy másik ajtó nyílásában, nem lehetett tudni, milyen logika szerint, milyen véletlenre bízva a választást, rámutatott egy-egy várakozóra: „Venez cher”„…très chère”, vagy pedig „cher ami… chère amie” megszólítással, ha már ismert valakit. Se nem érkezési sorrendben, se nem idõpont szerint fogadott. Nem kellett sokáig várnom, mire sorra kerültem. Lacan 71 éve ellenére elegáns, szép ember volt, gondosan hátrafésült õsz hajjal, választékos öltözettel. Termete közepes, járása, egy régi autóbaleset következtében, kissé nehézkes volt. Követtem õt egy könyvekkel telerakott átjárószobába, ahonnan a dolgozószoba nyílt, s ezenkívül egy nagy könyvtárszoba, ahol – mint késõbb megtudtam – szintén várakoztak, s egy negyedik ajtó pedig az elõszobába vezetett. A lakás magasföldszinten lévén, alacsony plafonnal rendelkezett, ami intim hangulatot kölcsönzött neki. Semmiféle luxus nem sugárzott belõle. Miután betessékelt kis irodájába, alacsony fotelre ültetett, s õ velem szemben a fal mellé állított íróasztala elõtti karosszékbe ült. Tõlem jobbra kandalló állt, a szoba mélyén szemben a dívány, mögötte a fotellal.
Ahogy visszagondolok rá, elõttem van, ahogy szemüvege mögül idõnként incselkedõ tekintettel vagy végtelen fáradtsággal tekintetében nézte az embereket, de ugyanakkor tudott egyáltalán nem nézni is. Egész egyéniségébõl varázslatos nagyvonalúság sugárzott. Ugyanúgy tudott gyengéd lenni, mint kemény, vagy villámló és haragos, aszerint, kivel volt dolga. Megkérdezte, mi vezérelt hozzá. Elmondtam mi a tervem, s megemlítettem páciensemet. Mire fölszólított, beszéljek róla. Elmondtam az esetet, s azt is hozzátettem, hogy ennek a nõnek a tragikusan elhalálozott fivére színdarabokat írt, amelyek egyikében Sylvia Bataille, Lacan második felesége is szerepelt. Ezek után Lacan még feltett néhány személyes kérdést, s végül megkérdezett az analitikust illetõen:
– Azt akarja, hogy az én legyek, vagy valaki más?
A kérdés teljesen meglepett, mert valami olyasmi elõtt nyitotta meg a kaput, ami meg se fordult a fejemben, a dolog lehetetlensége miatt. Meglepetésemben azt válaszoltam:
– Uram, miért is ne ön, de nem tudom önt megfizetni.
Mire olyan megdöbbentõ választ kaptam, amely sodródó sorsomat egy csapásra helyes mederbe terelte.
– Hagyjon itt nekem valami szimbolikusat… mondta Lacan. Amit hallottam, minden szóbeszédnek ellentmondott Lacan pénzsóvár mivoltáról.
Egyszerre úgy éreztem, Lacan meghallott életembõl valamit, a kimondott mögött a még kimondatlant, s szavaival felölelt, mint egy hajótöröttet, akit kivetettek a hullámok a sziklás partra. Elítéltsorsom „nem lehet”-tel bezárt kapuját megnyitotta a „mégis lehet” felé. Ez természetes alapfeltétele volt, hogy nekiláthassak a múlt feldolgozásának, annak, amit öntudatlanul zárójelbe tettem egy késõbbi idõpontra. Nem is tudtam akkor, mit gondoljak, megszûntem gondolkodni, csak néztem rá, majd elõvettem annyi pénzt, amennyit lehetséges volt a kezdõ pszichológus kis fizetésembõl erre költenem, s odaadtam.
Mikor fölálltam, hogy távozzak, mintha álomban jártam volna, õ kikísért az elõszobába, felsegítette a kabátomat, s gondoskodva valami olyasmit mondott, hogy kint hideg van. November felé jártunk. Hozzátette, hogy ezt a tervemet meg kell érlelni, s jöjjek el hozzá a következõ héten.
Mikor kikerültem az utcára, nem tudtam mi is történt velem. Valami mélyrõl feltörõ hálát éreztem ez iránt az ember iránt, aki egyetlen szavával megnyitotta elõttem újra az élet kapuját. Aztán betértem abba a kávéházba, ahová azután is sokat jártam, a Saints Pères és a Jacob utca sarkán, s ahová sok Lacanhoz járó analitikus betért, s gyakran beszélgettünk is egymással. Nagyon szimpatikus idõsebb házaspár vezette. Miközben a kávémat fogyasztottam, már tudtam, mit fogok neki mondani legközelebb. Valóban, a következõ alkalommal elõálltam kérésemmel:
– Uram, nem másról másvalakinek szeretnék beszélni, hanem magamról önnek. – Ezzel jeleztem, hogy eredeti tervemet elejtettem, s az analízisemet szeretném vele folytatni.
Lacan beleegyezett. Ezt az általam megszabott összeget fizettem neki éveken át. Nem sokkal késõbb iskolájának tagja lettem.
Ami a Lacannal folytatott analíziseket illeti, sokszor lehetett hallani kritikát, elsõsorban a rendkívül rövid idõtartammal kapcsolatban, amit az emberek nála töltöttek. Valóban, ez rendszerint így is volt. Ez persze attól is függött, ki milyen indítóokból ment hozzá, vagy hol tartott az analízisében.
Miben is állt ez a „séance courte” (rövid ülés) technika?
Mivel Lacan úgy találta, hogy az analizáló pénzével nem egy idõtartamot vásárol meg, melynek biztonságára támaszkodva akár fél órát is hallgathat, vagy mellébeszélhet, egyszóval ellenállhat annak, amirõl igazán beszélnie kéne, bevezette a változó idõtartamot. Egy ülés végét az analizáló (a páciens) mondanivalója határozta meg. A célja az volt, hogy ott, ahol az analizáló diskurzusát megszakítja, az mint egy új központozás lépjen életbe, ezáltal megváltoztatva a diskurzus irányát, értelmét. Az analizáló által megtervezett konstrukció így értelmét vesztette, s ezúton kedvezett a tudattalan megnyílásának, új tartalmak felmerülésének.
Az ellenállások effajta aláásása arra késztette a hozzá járókat, hogy mielõtt beléptek volna az ajtón, alapos elõzetes munkát végezzenek el mondanivalójukon, s diskurzusukat megszabadítsák a sallangtól, s lehetõleg a „parole pleine” tiszta aranyát kiválasztva érkezzenek, üres beszéd helyett. Ez a módszer arra késztette az egyént, hogy eleve meggyászolja azt az idõt, ami még elõtte állt, s ezáltal rögtön a lényegre térjen. Így például, ha valaki arra akart panaszkodni, mit mondott az apja, Lacan elvághatta a mondat elején, a pontot azután téve, hogy „azt mondta hogy”. Amibõl utólag kiderülhetett: a lényeg nem az volt, mit mondott, hanem, hogy mondta, azaz beszélt. Hozzásegítve így az egyént az Ideális Apa meggyászolásához. Tegyük hozzá, hogy egy ilyenfajta pontozással (scansion) elért interpretáció nem akárkinél alkalmazható és nem akármivel kapcsolatban. Az egyén struktúrájától függ, és attól, mirõl van éppen szó. Éppen ezért, Lacan analitikus technikájának egyszerû majmolása ifjú tanítványainak körében többeket zsákutcába vezetett.
François Weyergans idézte Lacan szavait az analízisérõl írt regényes könyvében, amikor egy ilyen rövid látogatás után kétségbeesetten ment el, mert arról beszélt, hogy õ semmit nem ér, az életének nincs értelme, s tán mindennek véget kéne vetni. Miután Lacan elbocsátotta, s reményt vesztve a kilépett a lépcsõházból az udvarra, egyszerre csak hallotta, Lacan kiabál utána a nyitott ablakon valami ilyesmit: „Hé!!!… a kapun kilépve az utcára, forduljon kétszer jobbra!” Elõször nem értette, mi ez, s aztán hirtelen rájött, hogy ha az utcából kilépve balra fordulna, egyenesen a Szajnának menne. Innen a következtetés: a Másik vágya nem az õ halála.
Mindehhez azt is hozzá kell tenni, s ezt kevesen említik, hogy Lacan iskolájának kerete oly sok mindent nyújtott az analitikusoknak, hogy volt mibõl meríteniük analízisük továbbvitelére, a nála töltött rövid idõ ellenére, ami éppenséggel hajtómotorként mûködött. Ez az új társadalmi kapcsolat lehetõséget nyújtott számukra, hogy a realitás mezején megvalósítsanak bizonyos dolgokat, s hogy elismerést nyerhessenek.
Nemcsak az analitikussá válás útja nyílt meg számukra, hanem rendkívül változatos kiképzési lehetõségek, mindenféle hierarchia nélkül. Az Iskola és különbözõ szemináriumai mindenki számára nyitva álltak, bármilyen területrõl jött is. Matematikusok, filozófusok, szociális munkások, ápolók, szociológusok, írók stb. éppúgy voltak, mint orvosok, pszichológusok, pszichiáterek.
Annak idején jártam például egy klinikai szemináriumra, Jean Clavreul irányításával, akihez késõbb végül is eljártam kontrollanalízisre.
Moustafa Safouan, az egyiptomi származású analitikus elõadásait és írásait is rendkívül nagyra értékeltem, egyike volt azoknak, akikkel késõbb is kapcsolatban maradtam, Lacan halála után.
Részt vettem a híres Françoise Dolto gyerekpszichoanalízissel foglalkozó szemináriumán is. Nagyszerû szakértelme, egyszerû, spontán kifejezésmódja, meleg emberszeretete nagyon megnyerõvé tette társaságát. Egy kis csoporttal rendszeresen meghívtuk Doltót esténként, a szeminárium végeztével a nevezetes montparnasse-i Closerie des Lilas-ba, ahol nagyon összebarátkoztunk vele. Késõbb a Trousseau Kórházban tartott rendeléseire is eljárhattam, amelyeken rendszeresen részt vett megfigyelõként egy kis analitikus csoport. Sokat köszönhetek neki a gyerekekkel, családokkal kapcsolatos analitikus munkámban.
Christian Simatos – aki egyébként az Iskola titkára volt – Claude Dumezillel együtt tartott esetmegtárgyaló szemináriumot a gyerekpszichoanalízis témakörében, amin szintén részt vettem.
Ezenkívül voltak olvasószemináriumok is. Lacan a Párizsi Freudi Iskola idejében nem az iskola épületében tartotta szemináriumait, mert ott nem lett volna elég hely a közönségnek, hanem az onnan nem messze lévõ Jogi Egyetem amfiteátrumában, ahol minden alkalommal több százan gyûltek össze. Ami a klinikai tanítását illeti, betegbemutatókat tartott a Szent Anna Kórházban.
Az egyéni munka kisebb csoportok, ún. „quartel” keretében, folyt egy-egy téma körül.
Az Iskolának volt könyvtára is, melyet Nicole Sels szervezett meg. A belsõ kiadványokat is õ szerkesztette Lettres de l'école címmel. Ezenkívül Lacan alapított a Seuil kiadónál egy sorozatot, mely a „Champs freudiens” nevet viselte. Ennek keretében jelentek meg szemináriumai és tanítványainak könyvei, az idõsebb generációból. Sokan azok közül, akik hozzá jártak, elõbb-utóbb munkához láttak: legyen az elõadás az évente megrendezett kongresszusokon, kollokviumokon, fordítás vagy könyvírás. Minden, ami után Lacan érdeklõdött, lehetett inspiráció forrása. Így történhetett meg, hogy a vele való találkozásomat követõ nyár elején 1973-ban rövid levelet kaptam tõle, amelyben azt írta, hogy Budapestre készül. Rendkívül meg voltam hatva, hogy így hozta tudomásomra, hogy ezt az utat velem is kapcsolatba akarja hozni, még ha nem is tudtam, mi látogatásának pontos célja. Környezetébõl azonban minden kitudódott, s így értesültem, hogy Lacan Albániába utazva Budapesten leszállt, s meglátogatta Hermann Imrét. Késõbb, miután mindennek a híre elterjedt, egy kolléga a Freudi Iskolából utánanézett Hermann publikációinak, az akkor már Kassai György fordításában megjelent Az ember õsi ösztönei bibliográfiájában. Ott fedezte fel tudósokról szóló írásait, többek között Bolyai Jánosról szóló tanulmányát is. Érdeklõdött Nicole Sels-nél, volna-e egy magyar lacanista, aki elmenne esetleg Hermann Imréhez, s elkérné tõle a tudósokra vonatkozó írásait, s vállalkozna a fordításra. Nicole Sels jól ismert, s elküldte a kollégát hozzám. Ilyen kerülõ úton jutott el hozzám, mi lett Lacan budapesti utazásának következménye. 1975 nyarán meglátogattam Hermann Imrét. Elsõ megdöbbentõ élményem Hermann Imre lakhelye volt: ugyanaz az utca, ahol az anyai nagyapám által építtetett villa állt, s amit a háború után alig három évesen a családommal örökre el kellett hagynom. Mikor újra végigmentem azon a kertes utcán, s eljutott a tudatomig, hogy Lacan itt járt, abban az utcában, ahol annak idején hátrahagytam a szívemet, s így hidat teremtett az attól a múlttól elválasztó szakadék felett, végtelen mély hálát éreztem iránta. Amikor becsöngettem a már nyolcvanhat éves Hermann Imréhez, édes-bús bánatom, megrendült boldog „visszatérésem” nála szeretetteljes megértésre talált. Az akkor tõle kapott Bolyairól szóló könyve és egyéb tudósokról készült patográfiái képezték a párizsi Denoël-nél a „Parallèlismes” gyûjtõnév alatt kiadásra került mûve anyagát. A magyarul írt Bolyai-könyvet én fordítottam le, a Darwinról, Brouwerrõl, Hilbertrõl, Fechnerrõl, Russellrõl és Cantorról készült német nyelvû írásait francia kollégáim fordították. Kérésemre Nicole Sels ellenõrizte a végleges francia szöveget.
Hermann Imrétõl elbúcsúzva nem tudtam megállni, hogy el ne menjek az utca végén lévõ volt villánkig, s be ne lépjek a kapun. Megálltam a szuterénlakás fehér rácsos ablaka elõtt, mint annakidején kiskoromban. Benéztem, s megismertem a régi házmesterünket, megõszült hajával. Megszólítottam:
– Paula néni… – Nézett rám, s mivel már jártam nála felcseperedett koromban, megismert, a nevemen szólított és hozzátette:
– Hát idehúz a szíved? Kerülj beljebb! Miután beléptem hozzá, meleg anyai gyengédséggel ölelt magához.
Ezek és az ehhez hasonló események megengedték, hogy elviseljem az egyébként „zen” szigorúságú analízist Lacannal.
Íme, egy példa, milyen megtermékenyítõ hatása volt Lacannak azok számára is, akik hozzá jártak analízisre, ugyanúgy, mint Iskolája tagjainak is. Természetesen egy ilyen neves ember körül – s ez volt az árnyoldala – nagyon erõs volt a rivalizáció, az összeférhetetlenség, a hatalomért folyó harc, bármennyire is igyekezett mindent megtenni a hierarchia kikapcsolására. Ennek egyik példája volt a Passe, az analitikussá válás kandidátusi útja (lásd Bevezetés A. D.-Weill cikkéhez, Thalassa 1993/2). Ebbõl radikálisan kikapcsolta a presztízshelyzetet: az önjelöltnek nem kellett személyében megfelelnie a zsüri elõtt, mivel nem személyesen állt elõ.
Lacan nevéhez, személyéhez azonban túl sok ambíció fûzõdött, s õ nem értett mindig egyet az ebbõl származó eseményekkel. Végül is a dolgok odáig fajultak, hogy 1980-ban Lacan eldöntötte: feloszlatja a Freudi Iskolát, az École Freudienne de Paris-t. Egy kollokvium keretében szavazásra bocsátotta az Iskola sorsát: azok, akik vele tartanak, szavazzák meg a feloszlatást. Voltak ugyanis, akik pert indítottak ellene, követelvén, hagyja el iskoláját, ha elege van belõle, de õk továbbra is profitálni akartak abból amit õ alapított. Egy másik csoport ugyanakkor kiátkozó sorokkal illette az elõbbieket.
Egy idõben elterjedt Lacan betegségének híre, már azok között is, akik nem látogatták õt hétrõl hétre. Annál is inkább, mivel szemináriumain is észrevehetõek voltak betegségének jelei. A különbözõ topológiai csomói és fonatai rajzolása közben néha hosszan hallgatott, megállt, gondolkodott, vagy elvesztette teljesen a fonalat, s nem tudta rendkívül bonyolult rajzait befejezni. Ahogy Lacan egészsége felborult, úgy bolondult meg körülötte a világ, mintha az a sok indulat, amelynek Lacan nagysága, szilárdsága és tekintélye addig határt szabtak, egyszerre elszabadult volna.
A feloszlatást azonban a többség megszavazta, s ezt követõen Lacan megalapította a „Cause Freudienne” iskolát, azok számára, akik vele tartottak.
1981. szeptember 9-én közbejött halála azonban pontot tett arra, ami addig még valahogy látszólag összetartotta a lacanista analitikusok nagy számát, mely már ezernél is több volt akkoriban.
Hosszú lenne részletezni, milyen „véres” harcok folytak az „örökség” szétosztásáért, még ha a hivatalos végrendelet lányának és vejének, Judith és Jacques-Alain Millernek hagyta is örökségül az Iskolát éppúgy, mint írásainak, szemináriumainak jogait. Az örökösök azonban írásainak csak egy részét jelentették meg.
Borzasztó összeveszések, örök haragok dúltak a nyilvánosság elõtt.
Számomra a veszteség Lacan elvesztése volt, majd az Iskolája elvesztése: halála után az elsõ összejövetel polémikus, dogmatikus hangneme elriasztott attól, hogy csatlakozzak az átnevezett „École de la Cause Freudienne”-hez. A különbözõ szétszéledt csoportokban a hatalomért folyó harcban nem ismertem föl azt, amit Lacan pszichoanalitikus etikája tanított. Természetesen ehhez hozzá kell tennem, hogy francia kollégáim harcképesebbek voltak, mert nem rendelkeztek olyan magyar múlttal, ami esetleg elbátortalanította volna õket. Ennek ellenére a francia kollégák közül is sokan maradtak magukra.
Végül is, amit tanításán túl mint örökséget átvettem, s amiért nem sokan verekedtek, az a „dissolution”, azaz „feloszlás” metaforája, amit a E. F. P. feloszlatására alkalmazott, s melyet halála után a saját múltamra, s akkori párizsi jelenemre is próbáltam alkalmazni: egyszer hozzá kell önként járulni ahhoz, hogy mindaz, ami az embert kívülrõl tartotta, s közeget nyújtott neki, arról leváljon, ne legyen többé „beleragadva”. Így állt elõttem újra egy sivatagi átkelés, melyen keresztül találkoztam néhány vándorral, akikkel tovább folytattuk az utat, tovább dolgoztunk együtt Lacan mûve körül. Idõnként részt vettem az utána megalakult különbözõ lacanista körök kollokviumain, ahol szétszéledt kollégáim voltak.
Ebbõl a tovább folytatott munkából született meg 1993-ban, Karafiáth Judith bátorítására és Erõs Ferenc kezdeményezésével a Jacques Lacan munkásságát bemutató Thalassa-számhoz való hozzájárulásom is, a lacani örökség továbbadásaként.
Ami pedig engem illet, ha valaki fölteszi ma a kérdést, hogyan tudtam Jacques Lacant meggyászolni, s mindazt, amire halála akkor pontot tett számomra, azok a szavak jutnak eszembe, amelyeket François Chengnek – kínai tanárának – mondott, s melyeket, mikor felfedeztem késõbb Elisabeth Roudinesco Lacanról szóló (nagyon is vitatható hangnemû) könyvében (11), úgy éreztem hozzám is szólnak, számomra is útmutatást adnak:
„Aszerint, amit Önrõl tudok, Ön menekült mivolta miatt különbözõ töréseken ment keresztül az életében: a múltjától való elszakadás, kultúrájától való elszakadás. Át fogja tudni alakítani – ugye – ezeket a töréseket egy cselekvõ »közép-õrré« [Lacan itt a taoista fogalomra utal], és össze fogja tudni kötni a jelenét a múltjával, Nyugatot Kelettel. S végül benne lesz – de már benne is van, tudom – a saját idejében.”
IRODALOM
* A szerzõ ezt az írást lapunk felkérésére készítette.
|
|
|
|
|
Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu