Martin Weimer
FERENCZI SÁNDOR JELENTÕSÉGE
A PASZTORÁLIS PSZICHOLÓGIA SZÁMÁRA*
1. A kávéházban |
Témám címként szereplõ négy
alapmotívumából egyfajta forgatható keretet
lehet összeállítani. Tetszõleges kapcsolatok
alakíthatók ki a kulcskifejezések között;
a paralellismus membrorum formáját választottam,
hogy töprengéseimet elhelyezhessem két különbözõ
referenciamodellben: egyrészt a mindenekelõtt lutheri
krisztológia, másrészt Wilfred R. Bion pszichoanalízisének
összefüggéseiben. Ferenczi-olvasatom perspektíváját
ezek a modellek adják. |
2. A lelkész a dívány mögött |
A Klinikai naplóban (1996) Ferenczi idõnként teljesen fesztelenül adja át magát a teológiai spekulációnak. Nemcsak az én-pszichológia9 kritikáját találjuk meg itt avant la lettre, hanem ezzel a kritikával párhuzamosan a teljes kiengesztelõdés teológiai gondolatát is. Az 1932. június 30-i bejegyzésbõl idézek: "A »mindenki reagálása mindenre« (az univerzumban) korábban jelen van, mint az önvédelmi szervezõdés (egyéniség). […] (Önmaga érzékelésének ténye feltételezi egy nem-Én létezését, az Én egy absztrakció. Ezen absztrakció elõtt éreznünk kellett az Egészet [az univerzumot].) A gyermek még közelebb van ehhez az univerzális érzéshez (érzékszervek nélkül); mindent tud (érez), bizonyára még sokkal inkább, mint a felnõttek […] A felnõttek relatíve idióták. A gyermekek mindent tudnak. (1996, 163164.) A teljes kiengesztelõdés teológiai motívuma itt nem eszkatológiai toposz, a jövõrõl szóló teológiai spekuláció, ahogy a tudományos teológia térképére szokás szerint gondosan felrajzolják, hanem a pszichogenezis része.10 Ferenczi itt megfogalmaz valamit, amit sokkal késõbb Grünberger Béla (1976) vet fel ismét a prenatális primer nárcizmus homeosztázisával kapcsolatos elgondolásában. Ebben is utalást láthatunk a pszichoanalízis alapjául szolgáló talmudi hagyományra, amely a magzati mindentudásnak ugyanezt a motívumát tanítja:
Rabbi Szimláj mondta: Mire hasonlít az anyja testében
a gyermek? Csukott zsebkönyvre. Kezei a halántékán
vannak, két könyöke a két térdkalácsán,
két sarka a faránál; fejét a térdei
közé hajtja, a szája csukva van, a köldöke
nyitva. Azt eszi, amit az anyja eszik, és azt issza, amit az anyja
iszik; nem választ ki semmi szennyet, különben megölhetné
az anyját.
Persze véleményem szerint a talmudi hagyomány
és Ferenczi között van egy egyáltalán nem
elhanyagolható különbség. A talmudi hagyomány
nem idealizálja a gyermeket, mert vallásos öröksége,
a zsidó istenkép alapján az identitás hiánya
természetes állapot a számára. A gyermek idealizálásában
ezzel szemben, úgy tûnik, az eredetmítosz-gondolkodásmód
(Heinrich, 1964) egy formáját érhetjük tetten
a pszichoanalízisben; ez a gondolkodásmód Ferenczi
legnagyobb szabású, Katasztrófák a nemi
mûködés fejlõdésében (1929)
címû mûvének kritikai olvasása során
mutatkozik meg a legvilágosabban. Ezzel az eredetmítosz-gondolkodásmóddal
szemben a pszichoanalízis megkerülhetetlen zsidó komponensének
véleményem szerint éppen az a lényege, hogy
az õseredet felett nem lehet szabadon rendelkezni.11 Úgy
tûnik viszont, hogy a gyermek, illetve a terápiás
technika kontextusában a traumát elszenvedett áldozat
idealizálása az egyik olyan elem, amely kockázatossá
teszi Ferenczi hozzáállását. Hogy már
itt utaljak a 3. részre: a traumaterápia egyik technikai
problémája véleményem szerint abban áll,
hogy a terapeutának szükségképpen képesnek
kell lennie a tettes szerepével való azonosulásra,
és hogy emiatt akár a gyermek, akár az áldozat
idealizálása érthetõ úgy, mint ennek
a projektív identifikációnak az elhárítása.
Mindennek a teológiai jelentésére a következõ
fejezetben térek vissza. |
3. A kereszt traumája a traumavita teológiai perspektívából |
Úgy vélem, nem szükséges ezen a helyen megint
egyszer referálni a jól dokumentált trauma vs. konfliktus
vitát (legutóbb: Schlösser, Höhfeld, 1998), úgyhogy
koncentrálhatok közvetlenül a lelkészi gyakorlat
pszichoanalitikus megértésével kapcsolatos gondolatokra
(vö. Weimer, 1998). Abból a megfigyelésbõl indulok
ki, hogy tudomásom szerint a lelkészi munkával kapcsolatban
ebben a században német nyelvterületen született
teológiai elgondolások szinte kivétel nélkül
deduktív logikára épülnek, vagyis a lelki gondozás
elméletét bizonyos teológiai, pszichológiai
vagy szociológiai elõfeltevésekbõl vezetik
le.16 Két szakmai mûködési területem közül
az egyik, a telefonos lelki gondozás azzal a feladattal szembesít,
hogy pszichológiai és teológiai laikusoknak kell a
lelkészi munka valamiféle olyan alapvetõ megértését
közvetítenem, aminek alapján a saját telefonos
praxisukban tájékozódni tudnak. Kézenfekvõnek
tûnik számomra, hogy a lelki gondozás definíciójának
kérdését a kliensek szempontjából közelítsük
meg,17 tehát azt kérdezzük: milyen érzelmi szituációban
keresnek általában az emberek a mi kultúrkörünkben
olyan kommunikációs kapcsolatot, amit lelki gondozásnak
neveznek? Nyilvánvalónak látszik, hogy az a szituáció,
amely a kliens oldaláról a lelki gondozási kapcsolat
felvételét motiválja, mindig elsöprõ
élményt tartalmaz. Példaként elég
csak az úgynevezett "hivatalos aktusokra", a protestáns
kultúra klasszikus szituációira gondolni: a keresztelés,
a konfirmáció, az esküvõ, a temetés aktusához
az is hozzátartozik, hogy ilyenkor mindig sor kerül lelki beszélgetésre;
de gondolhatunk a lelki elsõsegélynek az utóbbi években
a médiában elég hatásvadászóan
bemutatott formáira is, például az eschedei vasúti
szerencsétlenség kapcsán. Nem hiszem, hogy az "elsöprõ
élményt" pszichoanalitikus nézõpontból
szemlélve a körülményektõl függetlenül
mindig a traumatikus élménnyel kellene azonosítani,
bár például a temetés esetében nyilván
lehet éppen errõl szó. Mégis Bionnak a a/`
dialektikus viszonyát leíró modellje egészében
véve alkalmasabbnak tûnik ennek a specifikus pszichodinamikának
a konceptualizálására. Az elsöprõ élményt
eszerint mint új tartalmat (`) lehet felfogni, amely mindig veszélyezteti
a személyiség addigi terét (a). Más szóval:
az elsöprõ élményt kísérõ
szorongásforma mindig a dezintegrációs szorongás,
ennélfogva a lelki gondozás mindig a személyiség
reintegrációját célozza.18 "Az én esetemben vérkrízishez vezetett abban a pillanatban, amikor beláttam, hogy nemcsak hogy nem számíthatok egy »felsõbb hatalom« védelmére, hanem éppen ellenkezõleg, ez a közömbös hatalom eltipor, mihelyst a magam útján és nem az övén járok."
És itt kényes kérdéshez érkeztem:
nem a pszichoanalízis Don Giovanniját láthatjuk-e
Ferenczi Sándorban? Nemcsak ismert szerelmi kalandjai okán,
hanem ennek a késõi, kétségbeesett naplóbejegyzésnek
a fényében is. És az is lehet, hogy nemcsak Zerlina
él kultúrtörténetileg köztes térben,
akit Theodor W. Adorno amúgy teljesen Winnicott modorában
egy letûnõben lévõ és egy eljövendõ
kultúra közötti átmeneti térben helyezett
el (Adorno, 1964), hanem Don Giovanni és vele együtt Ferenczi
Sándor is: az évezredes zsidó hagyományt, amitõl
már asszimilációra törekvõ apja is szabadulni
akart (Harmat, 1988), hamarosan meggyilkolják Auschwitzban, és
hogy azután mi jön, az még ma sem látszik világosan. |
4. Extra nos in nobis, avagy "Je est l'autre" |
Hogyan lehetne leírni ennek a tettesszereppel való próbaazonosulásnak
az alapvetõ lényegét? Az elmúlt év felkavaró
személyes élményei közé tartozik számomra
egy kudarcba fulladt fokális segítõ beszélgetés
egy kollégával, akinek az életrajzában struktúraképzõ
szerepet töltött be az érzéketlenül számító
fasiszta erõ jéghidegsége, amit az apával kapcsolatos
emlékek testesítettek meg. Második ülésünk
alatt, az év ritka napos, meleg kora tavaszi napjainak egyikén,
miközben a kliens ennek az életrajznak az elsõ, még
aránylag ártalmatlan részleteit mesélte, hirtelen
jéghideg lett a kezem. A kellemetlenek megélt tünet
olyan erõvel nehezedett rám, hogy ennek az órának
a során nem sikerült többé az analitikus beállítódás
állapotába kerülnöm. Elsõ, elhárított
azonosulás a tettesszereppel…
A telefonáló nõ hangja elakadt lemezre emlékeztet:
monoton, nagyon magas és sûrû frekvencián beszél,
mindig azonos beszédtempóban, mintha egy nagyon metszõ
és magas síphang szólna tremolóban.21 Minden
mondat vége felé glissandóba csúszik a hang
csengése, aztán lassan lefelé, és a telefonáló
hölgy egyre elnyújtottabban ejti ki a szótagokat. Az
utolsó szótag messze kicseng a mondat végi ponton
túl, mintha a hang végtelen üres mélységekben
halna el. A telefonáló mindemellett alig fogalmaz koherens
mondatokat, hangos mondattöredékeket sorakoztat egymás
mellé, amelyeknek a szemantikai tartalmát eleinte nem is
értem.
"Az embernek néha kell kívülrõl valami jó":
a teológia ezt az "extra nos" formulával fejezi ki.
Az "extra nos" Luther krisztológiájában annyit
tesz, hogy a sikerült élet forrása nem a szubjektumban
magában, hanem a távollévõ Krisztusban való
hitben ("feeling is believing") áll. Az "in nobis" semmiképpen
nem egyszerûen ennek az ellentéte, hanem, Luther misztikus
hagyománya alapján, az imitatio Christi, a hit tárgyának,
a szeretett Istenfiúnak az introjekciója. Ebben az esetben
a jó tárgy úgyszólván benne van a szubjektumban,
ami nyilván néha mániásnak tûnõ
megnyilvánulásokra ad okot (ez hallható sok húsvéti
korálban), mindent egybevetve azonban érzésem szerint
inkább a jóvátételre teremt alkalmat. Ha helyesen
látom, mostanában zárul le a pasztorális pszichológiában
az a fejlõdési folyamat, amelyet egy teológiai establishmenttel
szemben, a kívülálló pozíciójából
kezdtünk el a '70-es években, és amelynek során
szükségszerûen erõsebben hangsúlyoztuk
az "in nobis"-t, mint az "extra nos"-t. Ennek a fejlõdési
folyamatnak megvan a megfelelõje a psychoanalitic communityben is,
legjobban talán Arthur Rimbaud mottója fejezi ki a lényegét:
"Je est l'autre", és olyan, máskülönben igen
különbözõ szerzõk a képviselõi,
mint Jacques Lacan és a posztkleiniánusok (vö. Eigen,
1981). Ha például Lacan sûrített formában
így fogalmaz: "A tudattalan a Másik beszéde"
(idézi H. Weiß, 1988, 32), abban számomra kétségbevonhatatlanul
éppen úgy tovább él a kölcsönös
analízis Ferenczi-féle kísérlete, mint hogy
minden különbség ellenére a másik oldalról
is hozzunk példát Patrick Casement Páciensektõl
tanulva (1989) címû könyvében, amelyben a
szerzõ a kölcsönös analízis elvét az
analitikus óra folyamán zajló belsõ szupervízió
formájában õrzi meg. Nádasdy Nóra fordítása |
»Vissza a tanulmány elejére« | »IRODALOM« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |
»Vissza a tanulmány elejére« | »JEGYZETEK« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |
»Vissza a lap elejére« | »Következõ ROVAT« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |