Írásom tárgya egyesek számára talán régimódinak, másoknak pedig inkább irodalminak, semmint tudományosnak tûnik majd, ilyenre viszont már volt példa. A cím talán már az olvasó eszébe is juttatott egy másik, hasonló címet, A szerelem és a hipnózist, amelyet Freud Tömegpszichológia és én-analízisének (1921) nyolcadik fejezete visel. Freud az Adalékok a szerelmi élet pszichológiájához (1910, 1912) után, amelyben a tárgyválasztás típusaival foglalkozott, a Tömegpszichológiában kezdte tanulmányozni a libidó forgandóságát, valamint a szerelem és a hipnózis állapotában zajló azonosulási folyamatokat. Szerelemfelfogásának alapjait A nárcizmusról szóló elõadásában (1914) fejtette ki: "A [tárgylibidó] legmagasabb fejlõdési szakaszának a szerelem állapota látszik, amely a saját személyiségnek a tárgymegszállás javára történõ feladásával azonos…" (Freud, 1921, [1995] 19. – Bak R. kiemelése.)
      Az azonosulás folyamata és topográfiája, és összefüggése a tárgyvesztéssel, már a Gyász és melankólia címû tanulmányban (1917) foglalkoztatta Freudot. Ebben az írásban az öngyilkosság rejtélyével kapcsolatban meglepõ állításba ütközünk: "A szélsõséges szerelem és az öngyilkosság két ellentétes helyzetében az ént, bár két teljesen eltérõ módon, de – legyûri a tárgy" (Freud, 1917, [1997] 138–139.).
      E két állapot ellentétes egymással – bár, mint tudjuk, az ösztön-énben ez nem szükségszerûen van így –, az viszont mindkettõben közös, hogy feltehetõleg más-más okból ugyan, de érvényre jut az én.
      Freud nem fûzte tovább ezt a – számomra legalábbis – jelentõs gondolatot, hogy szerelem és öngyilkosság részben kapcsolódik egymáshoz. Ha a "szerelmet" a gyász és a melankólia között félúton, egyetlen fogalmi hármasságban vesszük szemügyre, rögtön feltûnik néhány hasonlóság és különbség.
      A tudatmezõ mindhárom állapotban beszûkül, és a minden egyebet kizáró tárgymegszállás érvényesül. Mindhárom állapotban a tárggyal való azonosulás megy végbe.
      A gyász a szeretett személy halálát, azaz valóságos tárgyvesztést követ. A melankólia esetében is elképzelhetõ valóságos tárgyvesztés, legtöbbször azonban intrapszichikus és szimbolikus tárgyreprezentációk elvesztése folytán alakul ki melankólia.
      Hol a tárgyvesztés a "szerelemben"? – merülhet fel a kérdés. Ez az elsõ lényeges ellentmondás. Az alábbiakban azt próbálom meg alátámasztani, hogy a "szerelmet" is gyakran szeparáció, vagy fontos – valós, képzelt vagy fenyegetõ – tárgyvesztés, illetve tárgyreprezentáció-vesztés elõzi meg, amely melankóliához vezethet. Ilyen, a szerelmet siettetõ ok lehet még az énképet ért sérelem, és az énideál törekvéseinek beteljesületlensége, amelyek közvetetten vezetnek a tárgyvesztés fenyegetéséhez. Ugyanakkor míg a melankólia esetében az elveszett tárgy azonosulás által lesz visszaszerezhetõ, vagy, Freud szavaival, azáltal, hogy nárcizmusba fejlõdik vissza, "a szerelem elkerüli, hogy ki kelljen hunynia", a szerelemtõl szenvedõ személy helyettesítõ tárgyat talál; a veszteség meg nem történtté válik, a tárgy feltámad vagy másik kerül a helyére.
      Vannak esetek, amelyekben az elveszett szerelmi tárgyat nem sikerül másikkal helyettesíteni: ekkor akut melankólia vagy öngyilkosság következhet be. A szerelem és öngyilkosság régóta meglévõ motívum a történelemben és az irodalomban is. A szerelmes lemond az életérõl, hogy bebizonyítsa: érdemes volt a szerelemre, vagy hogy a halálban egyesülhessen szerelme tárgyával. Ez a motívum szerepel Melész és Timagorasz ókori történetében is, amelyet Pauszaniasz mond el. Melész visszautasította Timagorasz szerelmét, és arra kérte, hogy szerelme bizonyságául másszon fel egy sziklacsúcsra, és onnan vesse le magát, Timagorasz pedig így is tett. Amikor Melész látta, hogy milyen tragédiát okozott, õ is felmászott a sziklára, levetette magát, és meghalt.¹ Schiller Kesztyû címû versének hõse tisztább valóságérzékkel rendelkezik. Amikor a szeretett hölgy a vadállatok arénájába hajítja a kesztyûjét, hogy az ifjú hozza ki onnan szerelme bizonyságául, a szerelmes vakmerõen eleget tesz a feladatnak, de miután kihozta a kesztyût, hölgye arcába dobja és távozik. Ez az eset arra lehet példa, hogy hogyan mûködik az én, ha szélsõséges veszélyhelyzetben visszanyeri a valóságérzékelését.
      Az a visszatérõ motívum, hogy a szerelmes kockára teszi vagy eldobja magától az életét, számtalan variációban fellelhetõ különbözõ irodalmi mûvekben.
      A kora reneszánszban a firenzei neoplatonikusok, fõként Marsilio Ficino és Pico della Mirandola spirituális szinten közelítettek ehhez a témához. Mindketten úgy tartották, hogy a szerelem akkor a legnemesebb, ha vak. Ficino ezalatt az öröm (gaudium) vakságát értette, a lelkes Picónál viszont a misztikus önmegsemmisítés doktrínája is idetartozott.
      A tizenkilencedik században Goethe Wertherének öngyilkossága a romantika kiemelkedõ prototípusa, és az a gyakran idézett Heine-sor, hogy az azrák "belehalnak, ha szeretnek". (Heinrich Heine: Az azra [Nadányi Zoltán fordítása])
      A kortárs irodalomban Thomas Mann az, aki több novellájában is mélyrehatóan foglalkozik az Erósz-Thanatosz-motívummal (Schroeter, 1964). A fekete hattyú címû történetben az a misztikus, orfikus összefüggés is megjelenik, hogy Ámor a halál istene.
      Még ha a fenti megállapításaim arra engednek is következtetni, hogy a szerelem, halál, öngyilkosság és melankólia témái összefüggnek egymással, elképzelhetõnek tartom, hogy klinikusi érzékük tiltakozik ez ellen a nézet ellen, s ezért megmaradnak azon az állásponton, hogy a melankólia alapja a tárgykapcsolat rendkívüli ambivalenciája – amely a narcisztikus tárgyválasztáson és a libidónak az énen belülre irányuló regresszióján alapul.
      Ez a jogos fenntartás teszi szükségessé, hogy a továbbiakban megpróbáljam igazolni, hogy a melankólia fenti három elõfeltétele különbözõ mértékben ugyan, de a "szerelemben" is megvan.
      Ezen a pontom, úgy érzem, nem árt eloszlatnom azokat az esetleges aggodalmakat, amelyeket indítványom válthatott ki. Amikor "szerelemrõl" beszélek, akkor arra az ésszerûtlen, viharos, olykor tragikus érzelmi zûrzavarra célzok, amely a "romantikus ifjúkor" sajátja, és késõbb is újra megismétlõdhet az életünkben; amely akár beteljesül, akár viszonzatlan marad, grande passion, nagy szenvedély támad belõle. Arra a fajta lelkiállapotra utalok, amelyrõl Goethe Werthere röviddel öngyilkossága elõtt így ír:
      "Hogy üldöz az alakja! Ébren és álomban egész lelkemet betölti! Itt, ha behunyom a szemem, itt a homlokomban, ahol a belsõ látóerõ egyesül, itt áll az õ két fekete szeme. Itt! nem tudom ezt kifejezni. Ha behunyom a szemem, rögtön itt vannak; mint egy tenger, mint egy mélység pihennek elõttem…" (Goethe, 1990, 97.)
      Egy másik költõ szerelme tetõfokán így ír: "Ó, az arcod! Mindenhová elkísér! Méreg! Ópium! Bor! Narkotikum!" Werther a hideg tudatosságot vádolja, amiért az visszatartja, épp amikor "a végtelen teljességébe vágyott beleveszni". A szerelemnek erre a legutóbbi jellegzetességére még visszatérek.
      Remélem, minél árnyaltabbá tudom majd tenni az átlagos szerelemérzést, amelyet Freud az "epikus fázist" megelõzõ "lírai fázisnak" nevezett. E másik, higgadtabb, ésszerûbb és tartósabb állapotot nevezik rendszerint szeretetnek, vagy prózaibban "érett genitális tárgykapcsolatnak", amely nem azonos a kezdeti, és szoros értelemben múlékony fázissal, a szerelemmel.
      Magának a fiatal Freudnak a szerelme jegyese iránt kezdettõl fogva meglehetõsen józannak tûnik. Két olyan levélbõl idézek, amelyeket pár héttel az eljegyzése elõtt írt: "S amikor az egész világ elõtt a drága feleségem leszel, aki nevemet viseli, nyugodt boldogságban telnek majd a napjaink a saját magunk javára, és az emberiségért végzett komoly munka jegyében, amíg csak örök álomra nem hunyjuk a szemünket, és a hozzánk közelállókra olyan emléket hagyunk magunkról, hogy örömmel gondolnak vissza ránk." (Jones, 1953, 134.)
      Freud jövendõbeli házastársában a gondos háziasszonyt [Hausfrau – Bak Róbert kiemelése] látja, akinek "hangosan csörömpölõ hatalmas kulcscsomója van." (…) "Mennyi minden szolgálhat örömünkre" – folytatja Freud – "a könyvszekrény, a varródoboz és a barátságos fényû lámpa. S mindezt ragyogó rendben kell tartani." (Jones, 1953, 135.)
      Jones leírásában vet egy pillantást erre a meghitt, rendezett életre és szerelemre, mégis "hallatlan grande passionként, óriási szenvedélyként" jellemzi Freud szerelmét. Azt írja: "Ha a tanulóévek gyötrelmei valaha is alkalmassá tettek egy férfit arra, hogy hitelesen elemezze a szerelmet, úgy ez a férfi Freud volt." (Jones, 1953, 110.)
      Ehhez még hadd tegyek hozzá annyit, hogy ezeket a "gyötrelmes tanulóéveket" fogyasztói bírvágy, a szeretett lény elvesztése feletti túlzott aggodalom és már-már beteges féltékenység kísérte. Freud féltékenységének egyik fõ oka az volt, hogy Martha Bernays iránti szerelmét súlyos következményekkel járó tárgyveszteség elõzte meg. Freud már legalább egy éve tisztában volt azzal, hogy tudományos karrierje nem indul be, mégsem hagyta abba a munkát, és a Pszichológiai Intézettõl sem vált meg. Erre csak akkor lett képes, miután találkozott szerelme tárgyával. Fájdalmas döntés volt ez számára, s késõbb "az elválást a tudománytól" szívtépõnek nevezte. A szakítás azért is jelentõs volt, hiszen ettõl kezdve nem lehetett Brücke és fõként Fleischl közelében, akikrõl mindig repesve, elragadtatottan beszélt. Nyilvánvalónak tûnik, hogy az új szerelemben jelenlévõ erõs féltékenységben aktív szerepet játszottak ezek a veszteségek. Általánosságban is igaz lehet, hogy a túlzott féltékenység mögött rejlõ dinamikus tényezõ mindig fontos összetevõje az úgynevezett grandes passions-nak.
      De térjünk vissza a Tömegpszichológia irányadó kijelentéseihez: Freud szerint a szerelem legszembetûnõbb aspektusa a tárgy szexuális túlértékelése. Ez az eredeti nárcizmus elfojtásának és az infantilis megalomániának a következménye. A szelf libidinális befektetése a tárgyra helyezõdik át. Freud korábban, a Schreber-eset kapcsán már idézte Salat al-Dint: "Amikor a szerelem lángjai fellobbannak, akkor a szelf, a sötét zsarnok meghal." Az én-szeretet teljesen felolvad a tárgyban: az én-ideál helyére a tárgy lép. A szelf ezáltal védtelenné, alázatossá és áldozatszerûvé válik. Az én tehát "minden egyes szerelem során" sebezhetõ lesz. Ez még könnyebben bekövetkezik, ha a szerelem viszonzatlan.
      Még ha Freud az ént érõ kárról és sérülésrõl beszél is, az egyáltalán szóba sem kerül nála, hogy a szerelemben mi lehet az agresszió és az ambivalencia szerepe.
      A tárgy túlértékelése a szerelem szokásos, bár nem minden esetben tapasztalható vonása. Tényleg abból ered, hogy a szelf nagyobb mennyiségû narcisztikus befektetést helyez át a tárgyra. A funkciója viszont az, hogy ellenálljon, ellenmegszállása legyen az agressziónak. A tárgy kiemelt helye nem más, mint ambivalens voltának tagadása. Az ambivalencia azért nem tûrhetõ el, mert a tárgy, a szelf részeként, védelem alatt áll. Freud a halállal kapcsolatos attitûdünkkel összefüggésben utal erre (1915): "Nyugodtan mondhatjuk, szerelmi életünk legszebb pillanatait a bennünk lakozó rosszindulatú ösztön elleni reakciónak köszönhetjük" (Freud, 1915, 184.). Nietzsche az Emberi – Túlságosan is emberiben már valamelyest rátapintott arra, hogy a férfiaknak a nõk iránti "mély belsõ szenvedélye" az ambivalenciából ered. Elõfordulhat, hogy az érzékiség szerepe nagyon is csekély, ha viszont a férfi úgy érzi, hogy a nõ gyenge, védelemre szorul, ugyanakkor az önbizalma arrogánsan túlzott [übermut], akkor valami erõt vesz rajta. "…mintha túlcsordulna a lelke: felindult és megbántott egyidejûleg. E ponton fakad a nagy szerelem forrása."²
      Ha elfogadjuk, hogy a szerelem a tárgyvesztéssel és az ezt követõ bûntudattal függ össze, könnyen érthetõvé válik az a hajlandóság, amely a szelf megsértésére irányul, hiszen a szelf és a tárgyreprezentációk összeolvadása gátolja az agresszió levezetését. Felesleges szócséplés lenne azt részletezni, hogy milyen erõteljesen tér vissza az agresszió, ha a szerelmest vonzalmának tárgya frusztrálni kezdi vagy visszautasítja. Metapszichológiai szinten a szerelem gyûlöletbe fordulása úgy fogható fel, hogy a visszavont szerelmi energiák gyûlölet formájában kerülnek felszínre (Freud, 1923). Ez a tárgy akár valós, akár képzeletbeli reprezentációjának befeketítését, alulértékelését vagy elpusztítását eredményezheti.
      Freud a szerelemben elõforduló azonosulási folyamatokat tanulmányozva azt fejtegeti, hogy nem feltétlenül szükséges feladni a tárgyat. Következtetése szerint a szerelemben "[a ] tárgy az énideál helyére lép". (Freud, 1921, 223.) A tárgyvesztés kérdéséhez visszatérve elsõként a szerelem legpatologikusabb formájára, az erotomániára hivatkozom. Az erotomán szerelmesnek érzi magát, és ráadásul azt hiszi, hogy érzései viszonzottak. Ez az illuzórikus struktúra nemritkán szkizofrén folyamatok kezdetekor jelentkezik. Kezdetben jól beágyazódhat a valóságba, mint például egyik esetemben, ahol egy fiatal férjezett orvosnõ egy évvel az apja halála után a fõorvosába szeretett bele. Jó szaktudású, intelligens és mindaddig kiegyensúlyozott személy volt, és csak visszamenõleg fedezhettem fel benne, hogy a nõk többségénél hajlamosabb a férfiak egyes tetteit annak jeleként értelmezni, hogy beleszerettek. (Meg kell említenem, hogy a szóban forgó asszony magyar, így hát nem merülhet fel, hogy a sármosságot tévesztette volna össze a csábítással, vagy a kitörõ gálánsságot a szerelemmel.)
      Az a hátborzongató mód, ahogyan az asszony a szerelmérõl és az esetleges válásról, arra ösztönzött, hogy konzultáljak valakivel. A szakvélemény, amellyel ma már egyetértenék, a következõ volt: "késleltetett és eltolt gyász". A kezelés ennek ellenére károsnak bizonyult. Jelentõségteljes élmények bukkantak fel, a páciens pedig olyan jelekként értelmezte õket, amelyekkel a szerelmese próbára akarja tenni stb. Tipikus, majdhogynem villámszerû [foudroyant] szkizofrénia fejlõdött ki, amely leépüléssel zárult. Mint kiderült, az erotománia volt az elveszett tárgyak visszaszerzésére irányuló utolsó kísérlet.
      A nagy magyar költõ, József Attila esetében a szkizofrén folyamat szenvedélyes áttételi szerelem formájában került a felszínre, amely aztán gyilkos gyûlöletbe csapott át. A költõ analitikusára támadt, és megfenyegette, hogy mint kommunistát feljelenti. Ezzel az egész Magyar Pszichoanalitikai Egyesületet veszélybe sodorta. (Mindez Magyarországon történt az 1930-as években.) Egy József Attila-vers ebbõl a stádiumból:

"Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem; rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele." [Magány]

Amikor én vettem át a kezelését, a folyamat egy idõre látszólag lefékezõdött, de csak addig, amíg a költõ új tárgyra nem talált. Amikor megtalálta szerelmének új tárgyát, a szelf újra helyreállt:

"Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nõk között Flórára leltem." [Flóra, 5. Megméressél!]

József Attila szerelme viszonzatlan maradt. A szkizofrén folyamat újra felgyorsult, tipikus szignifikáns élmények jelentkeztek, a szelf és nem szelf differenciálatlanná vált, és a költõ a megmentésére tett jelentékeny erõfeszítések ellenére öngyilkos lett.
      Míg az elsõ esetben valós tárgyvesztés és tárgyreprezentációk elvesztése kombinálódik, a másodikban a tárgytól való progresszív visszahúzódás zajlik, és a személy szerelmek révén próbálja újra és újra visszaállítani és újra megszállni a tárgyait. Az elsõ kísérlet a pszichikus szelf-reprezentációk, a második pedig a valós én megsemmisítésével zárult. Értelmezésem szerint mindkét eset az elveszett tárgyak helyett próbál kárpótlást találni, elõször a szerelem által, majd mikor ez kudarcba fullad, akkor a differenciálatlanság felé irányuló regresszióval. Ez utóbbi olyan fejlõdési stádiumába vezet, amelyben a szelf és a tárgyak összeolvadnak. Az én ezalatt mindvégig küzd azért, hogy fenntarthassa a libidinális megszállást, hogy belekapaszkodhasson a tárgyakba, és megvédje õket a pusztulástól.
      Más összefüggésben már írtam arról, hogy hogyan zajlik az én differenciálatlanságot eredményezõ regressziója, amelyben a szelf és a nem szelf differenciálatlansága révén a tárgy a testhõmérséklet által szerezhetõ vissza (Bak, 1939a, b). Ebben a stádiumban a tárgyakkal való kapcsolat az összeolvadást jelenti, és ez a testhõmérsékleten alapul. A melegség jellemzi az anya és gyermek, vagy a család egységét is. Az ego szempontjából a regresszió, a libidó és az agresszió szintén nem differenciált (Freud, 1940). Az én és a nem én melegségben létrejövõ egysége olyan fiziológiai elõkép, amely az egész késõbbi fejlõdésre: a szerelmi szükségletekre és a szerelem nyelvére is rányomja a bélyegét. Az, hogy valaki képes-e szeretni, tudjuk, hogy az énnek anya és gyermek kettõs egységétõl való elkülönülésétõl függ. Ez az elkülönülés sosem teljes, az elsõdleges azonosulás nyomai még a legfejlettebb tárgykapcsolatban is megmaradnak.
      A szkizofréniában elõforduló kiterjedt tárgyvesztéseket tekintve kétségtelenül arra jutunk, hogy mennyire fontos az énnek és a libidónak a tárgyvesztésbõl fakadó regressziója, amely a szkizofréniában visszafordíthatatlanná válhat.
      Meggyõzõdésem szerint a "szerelem" állapota az ego nagyon korai stádiumaiból származó képeket és érzékleteket használ fel, és egy integrált és sértetlen ego esetében is a szelf és a nem-szelf egybeolvasztására törekszik. A szerelmest szinte rögeszmésen köti le kedvese arca, és egész belsõ látásán ez az arc uralkodik (itt emlékeztetek az idézett Goethe- és József Attila-részletekre), ami tulajdonképpen a tárgyak kialakulásának kezdeti szakaszába visszavetõ regresszió, nevezetesen az anya arcának felismerése. A szerelmi tárgy különlegessége, becsessége, pótolhatatlansága a mindenható anya feltûnõ alakjához visszavezetõ regressziót jelöli. A tárgy hiányában érzett gyötrõ nyugtalanságot, a szívszorító aggodalmat csak az a bizonyosság enyhítheti, hogy a tárgy nem veszett el; mégpedig leginkább a különválást semmissé tevõ, régóta vágyott ölelés által. Az elkülönülés folyamatának utolsó lépcsõfoka a serdülõkorban, a genitális éréssel következik be, hiszen ekkortól ösztönös hajtóerõ sarkallja az egyént arra, hogy feladja az eredeti tárgyat. A szerelem lázas állapota, a "szentimentális ifjú szenvedélye" (Freud) rendszerint a serdülõkort juttatja az eszünkbe. Az ego ebben a teljesen ambivalens állapotban részben megosztja az agressziót és a libidót. A szülõi tárgyak leértékelõdnek, és új szerelmi tárgyak keresése kezdõdik el. A serdülõkor libidinális pozíciói a gyász és a boldogtalan szerelem pozícióihoz hasonlóak (A. Freud, 1958).
      Hadd ismertessem egy olyan átlagos neurotikus fiatal orvos analízisének egy mozzanatát, aki mindeddig úgy érezte, hogy nem képes megnõsülni. Az egyik ülésen arról beszélt, milyen megrázkódtatást okozott neki, hogy megtalálta egy mellrák áttételét. Anyja rákja óta sem telt még el sok idõ, és apja is az utóbbi idõben esett át egy koszorúér-elégtelenségen. Akkoriban betegeskedett az analitikusa is. A fiatal orvos jól érezte magát az akkori barátnõjével, és már-már úgy döntött, feleségül veszi. A egyszerû értelmezés – hogy számolnia kell szülei és analitikusa halálával, és emiatt jobban teszi, ha megteremti saját életét – megerõsítette döntését. Hozzáteszem, hogy döntése nem nagy érzelmi felindulásból született, hanem azért, mert boldog volt a mennyasszonyával, és a szexuális életük kielégítõ volt. Ez a példa a várható tárgyvesztésekhez történõ alkalmazkodást szemlélteti.
      Témám szempontjából tanulságosabb egy másik eset, ahol a nagyobb szerelmi zûrzavarokat szintén jelentékeny tárgyvesztések elõzték meg. Ezek közül az elsõ a kamaszkor végén a fivérének elvesztése volt, akihez páciensemet ambivalens szeretet fûzte. Ezt követte néhány év múlva az anya, és végül a feleség halála, akit a férfi a legjobban szeretett, és aki a legközelebb állt hozzá az életben. Ezek és még néhány másik tárgyválasztás mind a menekülési fantáziájának variánsai voltak. Ezeket "feltámadási fantáziának" neveztük, mert a serdülõkori szerelmi tárgyvesztés jellegzetességeit viselték magukon, és a szerelemmel halottakat kívántak feléleszteni vagy betegeket meggyógyítani. E különbözõ kimenetelû szerelmek legtöbbjérõl kiderült, hogy – legalábbis részben – az eltolt gyász jelent meg bennük, amelyben a haldokló vagy távozó tárgy ellen irányuló düh terelõdött el azáltal, hogy a férfi új tárgyra talált. Ha az eltolás sikertelen volt, az agresszió sok esetben a szelf ellen fordult azáltal, hogy az öngyilkosság közelébe sodródott, és különbözõ sebeket ejtett a testén. A "rossz", frusztráló vagy eltávozó tárgyra irányuló csalódottságot és dühöt fájdalmas libidó-visszavonás követte, amely rendszerint a gyász folyamatából vette ki a részét.
      Vannak azután olyanok, akiket talán "élményfüggõnek" nevezhetnénk. Annak, aki ebbe a típusba tartozik, sok szerelmi élménye van, de a tárgyak és az események kimenetelének változatossága ellenére érzéseinek minõsége mindig ismétlõdik. Minden alkalommal ugyanúgy csak saját megigézettségére vagy éppen szenvedésére figyel, és ezt az érzést táplálja magában. Mindennél inkább a saját érzelmeinek intenzitása számít neki. A költõk ezt sokszor tudják is magukról. Ez a típus magát az élményt részesíti elõnyben, így aztán lekicsinylõen gondol annak megvalósíthatóságára. Talán még keresi is azokat a gátakat, amelyekkel a "fehérizzásig" hevülõ érzelmeit elrekesztve tarthatja. Valószínûleg a "narcisztikus libidinális típushoz" tartozik (Freud, 1931), aki az erotikus életében jobban szereti, ha maga szerelmes, mint ha õ az, akit szeretnek. Az ilyen személy énjében nagy mennyiségû levezetendõ agresszivitás van, emiatt fogékony arra, hogy aktív legyen, és erõs benyomást tegyen másokra mint "személyiség". Ez a jellemzés mindkét nemre érvényes. Freud megjegyzi, hogy e típus tanulmányozásával nem sikerült volna feltárni a felettes-ént. Az, hogy a típusba tartozók elõszeretettel lesznek szerelmesek, tehát hogy a tárggyal szembeni túlmegszállásuk valójában védekezés, még ha labilis is, a felettes-énjükben felgyülemlõ szabad agresszióval szemben.
      A beteljesülés és az öngyilkosság között, a különbözõ szerelemi típusok skáláján van egy, amelyet rendszerint mazochisztikusnak nevezünk. Ebben is felfedezhetõk a közelmúltbeli vagy éppen a nagyon régi tárgyvesztések nyomai. E tárgyvesztések egy része az idealizált figurák összeomlásaként írható le, amelyeket az egyén bûnös diadalként él meg; ez pedig elfogadhatatlan, ezért meg nem történtté kell tenni. A személy ezáltal ugyanarra a sorsra jut, mint a bukott vagy megsemmisült ideál. Az ilyen szerelmi kapcsolatok csaknem az öngyilkosságig vezetnek, a bûntudatot pedig morális megsemmisülés elégíti ki.
      Ilyen volt Oscar Wilde Alfred Douglas iránti szerelme; utóbbi a végzet asszonya volt homoszexuális kiadásban. Wilde tízéves volt, amikor apját, Sir William Wilde-ot, a neves orvost egy komplikált becsületsértési ügyben állították bíróság elé, mert viszonya volt egy fiatalabb páciensével. Az ifjú hölgy becsületét a bíróság nem értékelte valami nagyra, mert csak negyed penny kártérítést rótt ki, de Sir William azzal, hogy nem volt hajlandó vallomást tenni, bûnösségét bizonyította. Oscart tizennégy évesen óriási izgalomba hozták a jogi fejleményekrõl hallottak, és arról fantáziált, hogy valamikor majd neki is a meg kell jelennie a bíróság elõtt a "Regina versus Wilde" ügyben. Vágya aztán apjáéval csaknem azonos körülmények között teljesült, Douglas szüntelen kísértései folytán. A De Profundis, ez a szívszorító szerelmi dokumentum bemutatja az odaadást, amellyel a szeretett személy szeszélyeit kielégítette, és a tragikus próbálkozásokat, amelyekkel Wilde ki akarta szûrni a szerelmébõl az ambivalenciát, és önérdekének kioltását egészen a morális öngyilkosságig hajszolta.
      Az efféle kimenetel nem ismeretlen a pszichoanalitikus gyakorlatban. Freud utalt arra, hogy a férfi szerelmi életében milyen nagy szerepet játszanak a narcisztikus nõk. Szerinte a férfi ilyen vonzalmaiban a tárgyon keresztül igyekszik visszanyerni elveszett nárcizmusát. A hideg, narcisztikus, hatalomvezérelte nõk, akikben túláradó péniszirigység munkál, vonzzák azokat a férfiakat, akik egész életükben az ödipális bûn miatt vezekelnek. Az ilyen nõk szüntelenül a tárgy alárendelésére és lefokozására törekszenek. Somerset Maugham Örök szolgaság és Heinrich Mann Ronda tanár úr címû regénye (illetve az utóbbiból készült film, A kék angyal) azért arathatott olyan széles körû sikert, mert univerzális veszélyt dolgoz fel: a szerelem általi önmegsemmisítést. Ezek a mûvek azt mutatják be, hogy a férfi megtagadja a szerelmi tárggyal szembeni agressziót, miközben a leigázottságig függ szerelmétõl, továbbá azt a passzív feminin védelmi fantáziát, amelyben a férfi feláldozza férfiasságát és becsületét, hogy ezzel örömet okozzon tárgyának, és megelõzze annak elvesztését. Az ilyen helyzetek kimenetele attól függ, hogy az énben milyen mennyiségû szabad agresszió van. Tragikus végkifejlet is elõfordulhat, de éppígy elképzelhetõ az is, hogy egy valamelyest gyenge, de mûködõképes házastársi alkalmazkodás alakuljon ki.
      Az önmegsemmisítés tárgyalását Thomas Mann korai novellájával, a Friedemann úr, a törpével³ (1897) szeretném zárni. A történet címszereplõje egy gyermekkora óta nyomorék fiatalember, aki az érzelmi élet lehetõségét egy kora kamaszkori csalódás után zárta el maga elõl. A harmincas éveiben aztán hirtelen kétségbeesetten beleszeret az új megyeparancsnok gõgös, hideg, fiús természetû feleségébe. Az érzés teljesen legyûri, és egy éjjel a tóparton térden állva szerelmet vall a nõnek, aki energikusan visszautasítja és ellöki. A férfi elesik, és teljesen megalázva, "kéjes haraggal" és "önmagától undorodva" mászik el, hogy a tóba fojtsa magát. Mondhatjuk, hogy szimbolikus értelemben meg nem történtté teszi a születését, és a halálban egyesül a végtelennel.
      Összefoglalva: a szerelem egyedülállóan emberi, különleges érzelmi állapot, amely anya és gyermek elkülönülésének meg nem történtté tételén alapul, és arra irányul, hogy a különválás mellett a késõbbi fontos tárgyvesztéseket is meg nem történtté tegye. Ez teszi érthetõvé, hogy a szerelmet gyakran tárgyvesztés, illetve a tárgyvesztés meg nem történtté tétele, azaz tulajdonképpen a tárgy visszaállítására és visszaszerzésére irányuló igény hozza mûködésbe. Ez a tendencia súlyos regresszió felé visz, amely a tárggyal való összeolvadáshoz vezet. Kosztolányi Dezsõ az ifjúi szerelem eksztatikus állapotában így írt: "Az éjszaka csöndjében, úgy tûnik egyek vagyunk teljesen. Néha nem tudom, te vagy-e én, vagy én vagyok-e te." ["In the silence of the night it seems that we are completely one. Sometimes I don't know whether you are I, or I are you?"] És elragadtatása tetõfokán így kiát fel: "te, én!" [thou, I!].⁴ E. E. Cummings egy sorba sûrítve fejezi ki ugyanezt: "For love are in you am in i are in we".⁵
      A regressziót az is elõmozdítja, hogy az én funkciói közül több, de elsõsorban is az észlelés szexualizálódik. Ebbõl eredeztethetõ az a megfigyelés is, hogy a szerelem vak, illetve hogy Cupido szeme mûvészi és népmûvészeti ábrázolásokon egyaránt (Panofsky, 1939) gyakran be van kötve. A szerelem elönti az én ítélõképességét és anticipáló funkcióit is, amelyek ilyenkor a tudatalatti kívánságok befolyása alatt mûködnek. Platón a Phaidroszban tér ki a szerelem õrültségére, Pico della Mirandola pedig kijelenti, hogy "Ámor azért vak, mert az értelem fölött áll." Ez az állapot egy olyan stádiumot elõidézõ strukturális regressziónak felel meg, amikor az én-funkciói még nem megfelelõen váltak külön a szükségletkielégítéstõl. Az én funkcióinak szexualizálódása teszi lehetõvé a tárgy túlértékelését, ami az ambivalencia ellenmegszállásául szolgál. Az én így nem érzékeli a hanyatlást. Épp ellenkezõleg, az én narcisztikus megszállásának kiürülése idõlegesen a gazdagodás élményéhez, az életteliség érzésének fokozódásához vezet. Az énfunkciók szexualizálódása járul hozzá ahhoz, hogy a külvilág rendkívül erõs érzékletek formájában lesz észlelhetõ. Az embernek intenzív tárgymegszállásra van szüksége ahhoz, hogy élettelinek érezze magát. A szelf mentesül az agresszió feszültségétõl. A szerelem kezdeti fázisában jelentékeny a pregenitális gyengédség szerepe – ezért a szerelmes türelmes –, nemcsak a cél gátoltsága miatt, hanem azért is, mert a bõr és a testhõmérséklet korai libidinális pozíciói túlzott mértékben vannak megszállva.
      Ez az állapot három irányba alakulhat tovább. Az olyan én esetében, ahol a tárgykapcsolat nagyrészt redukált ambivalenciával, magas fokú védelmi kapacitással és a megszállás mobilitásával jár együtt, a valóságérzéket nem rohanja le teljesen a szexualitás. Az ilyen én nagymértékû regressziót enged meg, és felhagy az szelfbe történõ narcisztikus befektetéssel – mégpedig a miatt a remény vagy kilátás miatt, hogy a szelf befektetését majd a tárgy biztosítja azzal, hogy viszonozza a szerelmet, tehát a tárgy szolgáltatja majd a narcisztikus pótlékot. Ha ezt szexuális beteljesülés követi, akkor az énfunkciók deszexualizálódnak, és az elragadtatottságot a szeretetnek nevezett állapot, a kölcsönös függés és az elkülönültség elfogadása váltja fel, ami stabil elégedettséget biztosít. Úgy tûnik, a korai veszteség vagy megfosztottság, a nem teljes különválás és/vagy a hosszabbra nyúló ragaszkodás a tárggyal való összeolvadást támogatná, emiatt a "szerelembõl" szeretetbe való átmenet nehézséget jelent.
      A következõ lehetséges kimenetel az, amikor a tárgy útját állja a beteljesülésnek. Ha a visszautasítást átlagos, jól integrált én szenvedi el, akkor az egyén elõbb-utóbb elfogadja a valóságot, és visszavonja szerelmét. Az új tárgy megtalálása viszont a libidó immobilitása mellett több tényezõtõl is függ: az befektetés mennyiségétõl, a tárgykapcsolatok szélességétõl, és a narcisztikus sérülés mértékétõl függõen is különbözõ lehet. Ezek a tényezõk az élet során nem állandóak. Az emberek el szokták marasztalni a túl mozgékony libidót – ez azokból a cinikus viccekbõl is kitûnik, amelyek az alkalmazkodás folyamatát érintik, amely jelen elemzés tanulsága szerint valójában igen hasonló a gyász folyamatához.
      A harmadik lehetséges kimenetel szerint a tárgy a beteljesülés útjába áll, ezzel a szerelem eleve viszonzatlan lesz, vagy pedig egy idõ után hagyja el a szerelmest, és ezáltal visszavonja a beteljesülést. Nagymértékû ambivalencia és narcisztikus alkat esetén az én azonosul a "rossz tárggyal" és magára ölti azt. A frusztráló "rossz" tárggyal való azonosulás motívuma a szerelem, az oka viszont a frusztráció miatt támadt gyûlölet. A szelf és a tárgy egyesül, de a szabad agresszió ellene fordulhat ennek az egyesített szelfnek és tárgynak, és mindkettõvel végezhet. A kedves karjában keresett feledést ekkor végül a zord öngyilkosság adja meg.
      Ennek fényében már jóval érthetõbb Freud meghökkentõ állítása, hogy a szerelem és az öngyilkosság egyszerre állnak szemben egymással, van köztük hasonlóság is. Szerelem esetén a szelfet a túlzottan megszállott "jó tárgy", öngyilkosság esetén pedig a szelfen belülre került "rossz tárgy" gyûri le.
      Régóta tudjuk, hogy szerelem és halál között a szexuális beteljesülés, pontosabban az orgazmus emberi képessége alkot tökéletes átmenetet. Ferenczi a Thalassában azt feltételezte, hogy a koitusz, legalábbis a férfi számára, az anya testébe való visszatérés pszichés realizációját jelenti. A koitusz tehát meg nem történtté teszi az különválás elsõ traumáját, azaz a születést. Véleményem szerint e különválás meg nem történtté tétele mindkét nemre egyformán érvényes, és az orgazmusban következik be. A teljes orgasztikus élmény csúcsán a szelf és a tárgy összeolvad. Az ösztönös összeolvadás egyidejûleg vezeti le a libidót és az agressziót, a szelf pedig tolerálni tudja pillanatnyi kioltódását, visszatérését a differenciálatlanságba. A franciáknak teljesen igazuk van abban, hogy la petite mort-nak – kis halálnak nevezik az orgazmust. Az ember legélettelibb pszichobiológiai élménye a halálra vetett pillantással jár együtt. Úgy tûnik, hogy ez a jelképes halál, amely az orgazmus élményében jelen van – ugyan nem az egyetlen, de – a fõ biztosítéka annak, hogy a szelf és a tárgyi világ nem pusztul el.
      Befejezésül hadd emlékeztessek arra, hogy az utóbbi évtizedekben a pszichoanalízis feltárta érzelmi életünk legkülönbözõbb aspektusait. Elõrehaladást értünk el a pszichés struktúrát és az én funkcióit, illetve az agresszió szerepét illetõ tudásunk finomításában. Ez a dolgozat adalék az agressziónak a szerelem állapotába történõ integrációjához. Úgy tûnhet, hogy az elemzés hangja valamelyest védekezõ, és tartózkodik attól, hogy hangsúlyozza a szexualitás kiemelkedõ fontosságát az ember életében. Ez nem így van. De a jelenlegi nyomással szemben, amelyet részben az analízisen belüli, részben pedig annak peremén elhelyezkedõ társadalmi alkalmazás és félvallásos prédikálás nagyzoló fantáziái jelentenek, ez a Freud-elõadás megfelelõ alkalomnak tûnik, hogy újra kinyilvánítsam ragaszkodásunkat Freud alapvetõ tételeihez.

Berta Ádám fordítása

Bak, R. C. (1939a): The dynamic-structural conditions of primary delusions of reference. (In German.) In: Z. ges. Neurol. Psychiat., 166: 342–364.

Bak, R. C. (1939b): Regresseion of ego-orientation and libido in schizoprenia. In: Int. J. Psycho-Anal., 20: 64–71.

Eissler, K. R. (1958): Notes on problems of tecnique in the psychoanalitic treatment of adolescents, with some remarks on perversions. In: Psychoanal. Study Child 13.

Freud, S. (1910 [1995]): A tárgyválasztás egy sajátos típusa férfiaknál (Adalékok a szerelmi élet pszichológiájához). In: Sigmund Freud Mûvei IV. Budapest: Cserépfalvi. 150–160.

Freud, S. (1911 [1993]): Pszichoanalitikus megjegyzések egy önéletrajzilag leírt paranoia-esethez (Dementia paranoides). Az úgynevezett "Schreber-eset". In: Sigmund Freud Mûvei II. A Patkányember. Klinikai esettanulmányok I. Budapest: Cserépfalvi, 277–340.

Freud, S. (1912 [1995]): A szerelmi élet általános megvetésérõl (Adalékok a szerelmi élet pszichológiájához). In: Sigmund Freud Mûvei IV. A szexuális élet pszichológiája. Budapest: Cserépfalvi, 160–169.

Freud, S. (1914 [1997]): A narcizmus bevezetése. In: Sigmund Freud Mûvei VI. Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Budapest: Filum. 15–39.

Freud, S. (1915 [1995]): Idõszerû gondolatok háborúról és halálról. In: Sigmund Freud Mûvei V. Tömegpszichológia. Társadalomlélektani írások. Budapest: Cserépfalvi. 159–174.

Freud, S. (1917 [1997]): Gyász és melankólia. In: Sigmund Freud Mûvei VI. Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Budapest: Filum. 129–143.

Freud, S. (1921 [1995]): Tömegpszichológia és én-analízis. In: Sigmund Freud Mûvei V. Tömegpszichológia. Társadalomlélektani írások. Budapest: Cserépfalvi. 185–248.

Freud, S. (1923 [1991]): Az õsvalami és az én. Budapest: Hatágú Síp.

Freud, S. (1940 [1982]): A pszichoanalízis foglalata. In: Freud, S.: Esszék. Budapest: Gondolat. 407–474.

Harris, F. (1923): Oscar Wilde. (Németül.) Berlin: Fischer.

Goethe, J. W. (1990): Az ifjú Werther szenvedései. Ford.: Szabó Lõrinc. Budapest: Szépirodalmi.

Jones, E. (1953 [1983]): Sigmund Freud élete és munkássága. Budapest: Európa.

Panofsky, E. (1939): Studies in Iconology. London: Oxford University Press.

Schroeter, A. (1964): Thomas Mann. Hamburg: Rowohlt.

Wind, E. (1958): Pagan Mysteries in the Renaissance. New Haven: Yale University Press.

JEGYZETEK

* A New York-i Pszichoanalitikus Intézet 21. Freud-jubileumára készített dolgozat, mely az Orvosi Akadémián hangzott el, 1971. április 13-án. Eredeti megjelenés: International Journal of Psycho-Analysis (1953) 54, 1–7.